Komjáthy Jenő: Gondolatok a halálról

Temetést láttam s összeborzadék.
Ez hát a léti cél? Ez hát a vég?
Az életmagvető halált arat?
Lángifju volt ez itt, majd puszta por,
Mit a lelketlen szélvész elsodor.
Elszállt a szellem, és mi megmaradt,
A test, a lélekhíjas hulla csak.

A bús, hideg tetem hogy rám mered,
Üldöz, Halál, sötét kérdőjeled,
Az ősi Szfinx ez itt, az ősi rém,
Mely összetép, ha meg nem fejtem őt,
És összezúz, hahogy megismerém;
Lebírni őt üres, őrült remény,
S birokra készti mégis a merőt. -

Csillám az élet, efemer hatás,
Fölszin-erő, kórképlet, semmi más;
A vájtszemű Enyészet itt az úr,
A szép Tenyészet csak muló zavar,
Azé a zsarnok és a trubadúr,
Szűz, kéjleány, munkás, nagyúr,
A vér, a láng, az illat és a dal.

Villám az élet, tüstént elcikáz;
A viruló talány fejtvénye váz.
A rózsaizmu Élet kedvese
A csontkezű, szivetlen Rémkirály;
Űrkeblén elhal minden érzete;
Elsorvaszt s megfagyaszt lehellete
Mindent, mi él, zajong, zihál.

Roham az élet, önvesztébe tör,
Vítt vára gúnydijul a sírgödör;
Sírvermet ember önmagának ás -
S az életet, míg forr a vérözön,
Csak a halál félelme tartja fönn. -
Mélységes éjben foszforvillanás,
Az örök vízen szétfolyó irás,

Az óceánba szakadó patak,
Az örök valóság visszája csak;
Egy pörsenés dicső ábrázatán
Annak, mi bennünk és rajtunk egész;
Egy laza és törékeny rész csupán;
Bántó zörej csak mély összhangzatán;
Haragos támadat, irígy kelés.

Hullám az élet, a halál folyam,
Mely biztosan s egy cél felé rohan,
Míg az könnyelműn játszik, a bohó,
Céltalanul szökellve mint gyerek,
Oktalanul kergetve élveket,
Melyek elmúlnak, mint szapangolyó, -
Sötéten zúg alattuk a folyó.

Játék az élet, a halál komoly.
Láttára megfagy tréfa és mosoly;
Láttára a rajongó, ifju vér
Ágmedreit rémülve hagyja ott
És kútfejébe menten visszatér;
Jöttére a dús, bíborszín habok
Sápadva keresik az éjlakot.

Mi a halál? Ki mondja meg nekem?
Az élet véges, míg ő végtelen.
Mit hozhat nékem e vonalnyi lét,
Olyat, minek örök értéke van?
Mi haszna éltem, hogyha meghalék,
Ha újra az leszek, ami valék,
S elnyel a semmi, a határtalan?

De mi valék? Épp ez a bökkenő!
Honnan fakadt e nyugtalan erő,
Amely határi közt határtalan,
Véges létére végtelenre tör?
A menny kapuja tán a sírgödör,
S az élet nyitja a halálba van?
E kérdés sorvaszt s e kétség megöl.

Tán a halál az ősi lényeg épp,
A tiszta forrás, a valódi lét?
És épp az élet a visszás nevű,
Csak hiu bitang szó, mely nem talál?
Az ősi szomjat oltja ős nedű,
Örök sebünkre örök írt kinál:
Halál az élet, s élet a halál!